Hogyan lesz a tanításból élet?
Vendég: Vízvárdy Rita katekéta, hitoktató
Szerkesztő: Krúdy Tamás és Krúdy Zsófia

Szláby Tibor atya, pesterzsébeti plébános, a beszélgetés első részében arról beszélt, hogy a betegsége miként alakította át a hitét, az életét, az Istennel való kapcsolatát. A mostani, második részben pedig arról a tisztánlátásról tesz tanúbizonyságot, amit azóta az Istentől kapott. Víziója az egyes ember, a kisebb közösségek és az egész Egyház jövőjére is vonatkozik. Egy új lelkiség kezd kicsírázni benne és a közösségben, amelyet vezet.

Szláby Tibor pesterzsébeti plébános atyánál az év elején áttételes rákot diagnosztizáltak, ami az egész testében szétterjedt. Tibor atya három évvel ezelőtt teljes egészében felajánlotta az életét Istennek, és betegségét annak a jelének gondolja, hogy Isten a felajánlását elfogadta. Ezért nem volt benne egy percig sem harag, csüggedés vagy keserűség. Azt mondja, azóta olyan módon tapasztalja meg Isten szeretetét, ahogy addig nem, és annyira átjárja az egész lényét, hogy túlcsordul tőle, és egyszerűen nem képes nem beszélni róla, minden félelem elmúlt belőle.

A húsz éve, 2006. szeptember 17-én boldoggá avatott Salkaházi Sára ízig-vérig modern nő volt. Tanítónőként, újságíróként és közéleti emberként sokáig kereste a helyét, és csak küzdelmek, kudarcok és belső vívódások után talált rá hivatására a Szociális Testvérek Társaságában. Modernsége nem pusztán életstílusából vagy szokatlan személyiségéből fakadt. Dolgozó, alkotó és közéletileg aktív nő volt, aki nem tudott, de talán nem is akart megfelelni a nőkről vagy éppen a szerzetesekről alkotott szokványos képnek. Szenvedélyességét, nyugtalanságát és szabadságvágyát nem megtagadta, hanem lassan szolgálattá formálta. Élete ezért arra is jó példa, hogy az ember nincs végérvényesen bezárva veleszületett természetébe, hibáiba vagy korábbi döntéseibe. Kitartó önneveléssel, hittel és kegyelemmel valóban olyanná válhat, amilyen lenni szeretne. Sára testvér hosszú és küzdelmes utat járt be, miközben tudatosan alakította önmagát, és egyre inkább képessé vált arra, hogy szabadságát mások szolgálatába állítsa. Jól ismerte az útkeresést, a bizonytalanságot, a túl sok szerep és elvárás feszültségét, valamint azt a kérdést is, miként lehet egy nő egyszerre szabad, tevékeny, hívő és önazonos. Ehhez nagyon sok mai fiatal nő tud kapcsolódni. Példája azt üzeni, hogy az életszentség nem személyiségünk eltörlését jelenti, hanem annak felismerését, mire használhatjuk mindazt, amit kaptunk. Zics Ildikó szociális testvérnek különösen sokat jelent Salkaházi Sára személye. Boldoggá avatásának huszadik évfordulója alkalmából arról beszélgettünk vele, miben áll ennek a rendkívül modern nőnek a jelentősége, hogyan lett a nyugtalan útkeresőből másokért életét adó vértanú, miként alakíthatjuk tudatosan a saját személyiségünket, és mit tanulhat Salkaházi Sárától a huszonegyedik század embere.

Hogyan maradhat hűséges az ember a hivatásához? Mit jelent Isten hűsége, és hogyan maradhatok én hűséges az Istenhez? Hogyan lehet kitartani egy döntés mellett, amit évekkel vagy akár évtizedekkel ezelőtt hozott meg az ember? Változik a világ, változunk benne mi is, nem kegyetlenség-e elvárni bárkitől is, hogy hűséges maradjon egy olyan döntéshez, aminek a meghozatalakor valójában nem is tudta, hogy mire vállalkozik, legyen az papság, szerzetesség vagy házasság? És aki a hivatásának egyik vagy másik részéhez egyszer már hűtlen lett, hogyan találhat vissza az eredeti igenjéhez? És mit tehet az a házastárs, akihez hűtlenek voltak, esetleg el is hagyták, de ő hűséges akar maradni? Beszélgetés a hivatáshoz való hűségről a pappá szentelésének negyedszázados évfordulóját nemrég ünneplő Csóka János pálos szerzetessel.

Megváltott világban élünk. Krisztus megváltó tettére alapozzuk azt a reményünket, hogy még ha a jelenben szenvedünk is, a történet jó véget ér, és egyszer együtt lehetünk majd Vele a mennyországban. De mit kezdjünk azokkal a történetekkel, amelyeket olyan szerzők írtak, akik nem ismerték Krisztust, vagy éppen nem akarnak tudomást venni róla? Lehet-e, szabad-e Krisztus után olyan művet alkotni, amelyek a teljes reménytelenséget sugallják? A történetek, amiket mesélünk, nagy mértékben meghatározzák az önmagunkról alkotott képet, azt, hogy kinek gondoljuk magunkat úgy az egyén, a kisebb-nagyobb közösségek vagy az egész nemzet szintjén. Az igény a történetmesélésre, úgy tűnik, örök. De szabad-e „haszontalan” történeteket mesélni? És fogyasztani? És mit kezdjünk azzal, amikor egy kép, egy mozdulat vagy egy hang válik „erdetmítosszá”, amire a mai digitális világ különösen alkalmas? Az antik és modern kultúráról Acél Zsolt atya, piarista szerzetes, klasszika-filológussal folytatott beszélgetés 2. része

Még játszák a mozik Christopher Nolan Odüsszeia című filmjét, aminek nyomán megélénkült az érdeklődés Homérosz eposzai, illetve az egész ókori mitológia és irodalom iránt. De mit kezd a kereszténység az ókori mitológiával? Lehet-e vajon az ókor nagy erkölcsi mondanivalóval rendelkező műveit Jézus Krisztusra vonatkoztatni? Működik-e, működhet-e az allegorizálás, amikor az ókor műveit vagy akár az Ószövetség egyes kényelmetlen történeteit megpróbáljuk keresztény szempontból átértelmezni? És mit tudunk keresztényként azzal kezdeni, hogy az egész európai irodalom ezzel a szóval indul: „harag”? Beszélgetés Acél Zsolt piarista szerzetes pap, klasszika-filológussal.

Mi történik azután, hogy Isten valamilyen módon megérintett bennünket? Hogyan lesz a Jézussal vagy a Szentlélekkel való találkozásból nem csak egy múló fellángolás, hanem elmélyült, érthető és megélhető hit? Erre az emberi vágyra válaszol a katekézis, és ennek útjait és módszereit kutatja a kateketika. Emlékezhetünk rá, hogy az emmauszi tanítványok történetében Jézus nem kész válaszokkal kezdi. Melléjük szegődik, kérdezi és meghallgatja őket, majd abból kiindulva tanít, amit átéltek. A katekézis feladata is ez. Segíteni, hogy Isten szava valóban elérje az embert, és olyan teret teremteni, amelyben szabadon válaszolhat rá. Mert a katekézis több, mint vallási ismeretek átadása. Tanítás, de egyben az élettel való tanítás is. Összekapcsolja hitünk tartalmi oldalát, amit hiszünk, annak személyes oldalával, Akiben hiszünk. A tanítás akkor válik élővé, ha találkozik kérdéseinkkel, tapasztalatainkkal és mindennapi életünkkel.
A Lélek szava podcast új epizódjában Vízvárdy Rita szociális testvérrel, aki katekéta és egyetemi hitoktató, arról beszélgetünk, hogy miként érthetjük meg mélyebben a hitünket, és miként válhat mindaz, amit megismertünk, valóban életté bennünk.

Kétféle tudásunk van Istenről: egy kognitív ismeret, amit megtanultunk, hogy az Isten jó, végtelen, Ő teremtett mindent, Ő maga a Szeretet. És van egy zsigeri tapasztalatunk Istenről, amelyet másokon keresztül szereztünk, a szüleinken, a papjainkon, a hittantanárainkon és sok más emberen keresztül, és ez nem feltétlenül jó. Könnyen lehet, hogy az eszünkkel úgy gondoljuk, hogy Istenhez szeretnénk tartozni, de a lelkünk mélyén, érzelmi szinten valójában elutasítjuk ezt a kapcsolódást. Hogy az Istennel kapcsolatos hamis és káros berögződéseinken változtatni tudjunk, arra vannak a lelkigyakorlatok. Minden katolikusnak évente legalább egyszer el kellene mennie egy lelkigyakorlatra, amely legalább két-három napig tart. Beszélgetés a jó lelkigyakorlat jellemzőiről Popovicsné Palojtay Mártával a Munkácsi Egyházmegye pasztorális munkatársával.

Mindenkinek van valamilyen karizmája, aki a Szentlélekben él, még akkor is, ha ezt nem ismeri fel, vagy életmódjával és hitetlenségével nem engedi kibontakozni. A karizma a Szentlélek kegyelmi ajándéka, amelyet nem elsősorban önmagunkért, hanem mások szolgálatára és az Egyház építésére kapunk. Ebben az epizódban folytatjuk az előző adásban megkezdett beszélgetést Nyuli Gáborral és Tobisch Borival, a Cor et Lumen Christi közösség hazai alapítóival akikkel arról ejtünk szót, hogy miért idegenkednek sokan a csodáktól, és miért gondolják úgy, hogy a keresztény életben csak a szeretet számít. Mert Jézus egyáltalán nem félt csodákat tenni, és megmutatni, hogyan van jelen itt a földön Isten országa. A csoda nem a különösen szent emberek jutalma, hanem annak jele, hogy Isten ma is cselekszik, és erősebb minden más hatalomnál. Szó esik testi és lelki gyógyulásért végzett imáról, a nyelveken imádkozás ajándékáról, valamint olyan csodás jelekről is, amelyeket nem lehet racionális vagy tudományos eszközökkel megmagyarázni.

Nagyon sok katolikus vágyna arra, hogy egy olyan szorosabban kapcsolódó közösséghez tartozhasson, amelyik megtartja őt amikor szükség van rá, és ahol ő is értelmes szolgálatot végezhet a közösség érdekében. A Cor et Lumen Christi – magyarul Krisztus Szíve és Világossága – katolikus közösségben pontosan ezt élik. A közösséget Damian Stayne alapította 1990-ben Angliában. Lelkiségében az eucharisztikus és szemlélődő imádságot kapcsolja össze a dicsőítéssel, a misszióval, és a szegények szolgálatával. A közösség tagjai hangsúlyosan foglalkoznak a Szentlélektől kapott karizmák felismerésével, fejlesztésével és felelős használatával. Képzéseiken és Karizmaiskolájukban többek között a prófécia, a gyógyító ima, a szabadító szolgálat és a Szentlélek erejében végzett evangelizáció gyakorlatát tanítják. Működésüket jelek és csodák sorozata kíséri. Beszélgetés a közösség magyarországi alapítóival Nyuli Gáboral és Tobisch Borival.

A rossz gyerek is jó szeretne lenni! Kevesen tudják, de az iskolai magatartás értékelésénél a „Példás”, „Jó”, „Változó” kategóriák mellett van egy negyedik kategória is, az hogy „Rossz”. De vajon mit jelent valójában egy gyerek esetében az, hogy rossz? Mikortól válik felelőssé egy gyerek a tetteiért? Mikor tekinthető egy kifogásolható viselkedés neveletlenségnek, tudatos rosszaságnak, esetleg jellemhibának? És vajon felmentést vagy éppen ellenkezőleg, megbélyegzést jelent-e, ha egy gyerek megkapja a diagnózist, hogy ADHD-s? Beszélgetés Süvegesné Rudan Margit gyógypedagógussal, ADHD-tanácsadóval